4 eszement hónap eseményei Törökországban, Iránban, Indiában és Nepálban. A fene se tudja, hogy éltem túl, de ha már így alakult, utólag megírom, hátha érdekel valakit :)
Alant a térképen láthatóak a meglátogatott települések. Ha kíváncsi vagy valamelyikre, commentezz, és arról írok legközelebb!
A blog minden héten szerdáig frissül!
Szofiszpensz:
Bollywoodi csúcsélmény egyértelműen a Büszkeség és Balítélet feldolgozása. Különösen a bharatanaty... (2009.05.27. 19:24)India tündérmesegyára - Bollywood
A hinduk legszentebb települése - amit Benáresznek is hívnak - egyszerre csábító és félelmetes a turisták számára. Sokan vágynak ide a város misztikus légköre, a Gangesz partján megelevenedő hindu kultúra, a benáreszi selyem és a szent emberek miatt, akik különféle iskolákban tanítanak városszerte jógát, zenét, filozófiát vagy festészetet. A Varanasitól ódzkodók szerint azonban a város légköre egyáltalán nem a szentségtől, hanem trágyától szaglik, ami ténylegesen a város keskeny utcáin hömpölyög bokamagasságban. Hírhedt továbbá a helyiek leleményessége, amivel az utazókat szabadítják meg értékeiktől - vagy így, vagy úgy. Ilyen ellentmondásos hírnévnek örvend Varanasi 3-5 ezer éves városa.
Nyolc órán keresztül, ténylegesen fapadon, villogó fekete szempárok lankadatlan figyelmének kitéve töltöttem életem vitathatatlanul legszörnyűbb éjszakai utazását. Nem kis megkönnyebbüléssel szálltam le hát a vonatról hiszen egyes történetek szerint a vonatút átvészelése sem mindig bonyodalommentes, főleg ami a poggyászt illeti. Megérkezésemkor sikerült leráznom a Lumbini óta rámakaszkodott új-zélandi junkie-t, Pault, aki a folyamatos drogozástól pánikbeteg lett és nem tudott többé parancsolni indulatainak, de szagából ítélve néha záróizmainak sem.
A motoros riksások fehér arcom látványától vérszemet kapva igyekeztek egymáson túllicitálni, hogy melyikük vigyen el valamelyik ócska szállásra, ahol busás jutalékot kapnak a nyugati turistákért. Bizony hamar tömegverekedés lett a dologból, és sok pofon elcsattant, mire kiderült, hogy valójában egyikükkel sem fogok elmenni. Ehelyett egy öreg biciklis riksással alkudtam meg az árban, hiába esküdöztek a motoros kollégák, hogy a belváros emberi láb erejével elérhetetlen távolságra van. Talán mondanom sem kell, hogy ez nem volt teljesen igaz. A riksásokkal kapcsolatban három szabályt érdemes betartani: 1. fixáljuk le előre az árat 2. soha ne menjünk abba a szállodába, amit ők ajánlanak, hacsak nem akarunk többszörös árat fizetni 3. ne a szállodánál, hanem egy közeli ponton tetessük ki magunkat (a későbbiekben kiderül, hogy miért...)
Ha hátizsákkal sétálgatunk, sok kedves helyi fog mellénk szegődni, hogy levegyék a vállunkról a szállodaválasztás súlyos terhét, vagy megszervezzék "olcsón" a csónakos városnézést illetve hogy megszervezzenek úgy egyáltalán bármit. De azért nem tesszük teljesen rosszul, ha az önjelölt idegenvezetőinket elküldjük, mert ha a szállodáig hagyjuk kísértetni magunkat, akkor a recepcióstól jutalékot kérnek, amit végső soron mi fogunk kifizetni. A kiélezett verseny miatt szerencsére olcsó és tisztességes szállodák is akadnak bőven. Én a több utazó szerint is remek Om Shanti Guest House-ban szálltam meg, ami maximálisan megfelelt a fapados igényeimnek, és az árban (ami egyébként alig haladta meg az egy eurót) még napi kétszeri csónakázás is volt.
Az óváros szűk labirintusában sétálgatva néha tehénbarrikád nehezítette a haladást , de miután átverekedtem magam a gulyán, viszonylag hamar odaéertem, ahová akartam. Az utcákon apró boltok kínálják a város híres árucikkeit, amelyek közé tartoznak a benáreszi szárik, a réztárgyak, ékszerek és füstölők.
Varanasi legfőbb látványossága maga a Gangesz, amelynek lépcsőzetes partján a nap minden szakában - de főleg napkeltekor és napnyugtakor - meglehetősen bizarr dolgok történnek. A jámbor hinduk rituális fürdőt vesznek, háziasszonyok ruhát mosnak, teaárusok vizet merítenek, gyerekek és kutyák játszanak a folyóban. Szent emberek meditálnak vagy mormolják az ősi szutrákat hasist szívva, néhányan hatha jóga gyakorlatokat végeznek. Van aki házasodni jár ide, van aki családtagjait hamvasztani, van aki röhögni, de tényleg. (A jóga rendszerében régóta ismert gyakorlat a nevetés, ami még akkor is jótékony hatással van az idegrendszerre, ha erőltetik.) A képet remekül árnyalja az identitáskonfúziós nyugatiak jelenléte, akik pöttyel a homlokukon várják a megvilágosodást színes indiai ruháikban.
A Baraka című filmben van egy jó hosszú rész Varanasiról, az alábbi videóban 03:54-tól végig tart (ugyanebben a részben egy nyúlfarknyi szakasz Perszepoliszról is van az elején).
A narancssárga lepelbe tekert halottakat olyan minőségű fával hamvasztják el, amit a hozzátartozók megengedhetnek maguknak. A hinduk szerint akinek hamvait a Gangeszbe szórják, az kiszakad a reinkarnáció körforgásából és eléri a nirvanát. Ezért rengeteg beteg és haldokló érkezik a városba, akik megtöltik a hospice házakat.
Az esti csónakázás közben a parton zenés-táncos ünnep folyt - ami nem túl ritka Varanasiban. A partyhangulatot kicsit rombolta a zsákba varrt hulla, ami a csónakunk oldalához koccant. Az evezősünk nevetve taszajtott egyet a felpuffadt csomagon, fogy csak úgy fröccsent a víz körülötte. Egy készséges ápoló a közeli elfekvőből elmagyarázta, hogy a Gangesz vizébe égetés nélkül kerülnek a "tiszta testek": kilenc év alatti gyerekek, terhes anyák, szent emberek, stb. De szintén égetés nélkül kerülnek a folyóba a leprások és himlősök holttestei "nehogy az elégetésükkel a baktériumok a levegőbe kerüljenek". A folyó vize enyhén fertőző tehát, a fogyasztásra alkalmas vízben megengedett baktériumszám másfélmilliószorosa található meg benne. Tehát egy újabb túlélési trükk: ne igyunk a vízből, de talán ne is fürödjünk meg benne.
A szállodában összeismerkedtem pár hozzám hasonló turistával, akik bizonygatták, hogy a város sokkal érdekesebb, ha aktívan töltjük az időt. Számos iskolában tanítanak hindi nyelvet, indiai táncot, bölcseletet, zenét, képzőművészeteket vagy a jóga különböző irányzatait. Az egyedülálló nőknek azonban érdemes résen lennie, mert néha előfordul túlzott bizalmaskodás az oktatók részéről.
Ebben a kiismerhetetlen, és európai ember számára érthetetlen világban, ahol hagyománya van a turisták lehúzásának nem csoda, ha sokan kissé paranoidak lesznek az utazók. Bár nem töltöttem túl sok időt Varanasiban, valahogy nem bántam, hogy másfél nap múlva tovább kellett indulnom Bodhgaya felé.
Perszepolisz, amit az irániak csak Takht-e Jamsid-nak, hívnak, legkönnyebben Shirázból közelíthető meg taxival vagy busszal. Az út kb. 40 kilométer. Én utazási irodával jöttem ide Shirázból, mert egyszerűen így a legolcsóbb. Egy francia és egy holland sráccal utaztunk együtt, meg az idegenvezetővel, Sarah-val. Felszerelkeztem egy csomó naptejjel és vízzel, mert Perszepolisz romjai kietlen és sivatagos vidéken állnak.
Perszepolisz Irán leghíresebb turista látványossága, senki nem megy haza anélkül, hogy megnézné. Az épületegyüttes már Mohammed Próféta medinai futása idején is ezeréves romváros volt. Így nemcsak az a szerencse, hogy egyáltalán megtalálták és kiásták a kr.e. 330-ban Nagy Sándor által felgyújtott Persepolist, hanem, hogy ilyen sok megmaradt belőle. Az ősi romok aligha kerülhették volna el a hitbuzgó muszlimok rombolását a hetedik században, ha azokat a jótékony homok el nem fedi, hogy kétezer évvel később kerüljenek csak újra napvilágra.
Perszepolisz az Ahaimenida dinasztia ceremoniális fővárosa volt kétezer-ötszáz évvel ezelőtt, ahová a perzsa újévet, a Nowruzt ünnepelni járt a király és népes kísérete. A Nowruz - perzsa újév - még mindig a legfontosabb nem muszlim ünnep Iránban. Pont egy hete, március közepén tartották, a tavaszi napfordulókor, így ott akkor léptek át az 1388-as évbe (ma már ők is muszlim szokás szerint számolják az éveket).
Hogy az idegen földről származó követek érkezése kellően méltóságteljes legyen, a palotaegyütteshez vezető lépcsők szándékosan lassan emelkednek a Perzsa Birodalom szimbólumaként számon tartott Xerxész kapuig. A bikatestű, emberfejű, szárnyas lények által őrzött kapuba még egy magyar utazó is gondosan belevéste a nevét majd' száz évvel ezelőtt, csak már elfelejtettem, hogy Széchenyi Andor volt-e az, vagy valaki más... (valaki írja már meg, ha tudja!)
Az Achaimenida birodalom fénykorában huszonhárom nemzettől szedte adóját. Ezen népek képviselői minden újévkor eljöttek leróni tiszteletüket a királynak, és nem mellékesen megtölteni annak kincstárat arannyal, drágakövekkel és mirhával, istállóit tüzes paripákkal és a világ négy égtájáról származó fenevadakkal. Cserébe az uralkodó törvényt és a tudás fényét adta nekik, de szokásaikat nem háborgatta. A szertartáscsarnok lépcsőjébe vésve mind a huszonhárom nemzet jellemző viseletében és tárgyaival járul a király elé amíg világ a világ, hogy lerója adóját. Mind közül legelsők voltak a kerek sapkás médek, akik a zoroasztriánus vallás papjaiként - ami az Achaimenida dinasztia idején államvallás volt - különös kegyet élveztek a királyi udvarban. De a szövetséges (egyesek szerint leigázott) népek között voltak örmények, afgánok, szkíták, egyiptomiak, etiópok, elemiták, arabok és trákok is. A királyi audienciához különleges viselet is társult: követek csak bevarrt ujjú köntösben borulhattak az uralkodó lába elé, nehogy véletlenül megorvgyilkolják imádatuk tárgyát. Erről a királyi testőrség - a halhatatlanok - is gondoskodott, akik arról kapták a nevüket, hogy amint elesett egyikük, rögtön a helyén termett egy bajtársa.
A fogadótermen kívül még megnéztem a királyi palotákat, a kincstárat és a "Száz oszlop csarnokát", már ami megmaradt belőlük. Egy múzeumot is telepítettek ide, amit már csak az árnyék miatt is megérte megnézni, mert nagyon tűzött a nap.
A romok között bolyongva megszólított egy férfi, tudakolta, hogy melyik országból jöttem. A fejét csóválva magyarázta, hogy Magyarországnak kevés jó költője lehet, mert ő csak Petőfiről hallott. Megmondtam neki, hogy akkor a perzsa költészet meg biztos nihilista, mert én meg csak Omar Khayyamot olvastam. A nagy nevetésben hátamat veregetve biztosított róla, hogy ezért most meghívna egy teára, ha lenne a közelben teázó.
1971 –ben a sah Perszepolisz romjai mellett rendezett nagyszabású ünnepséget a perzsa királyság 2500 éves évfordulójának tiszteletére. Az eseményre irdatlan sátorvárost építettek minden luxussal berendezve, hogy a világ minden tájáról hívott 60 király és államelnök semmiben sem szenvedjen hiányt. Ez az esemény aztán meghatározó támadási felülete lett a monarchia dekadens költekezéseit nehezményező fundamentalistáknak, akik végül 1979-ben átvették a hatalmat, és a nép támogatásával kikiáltották az iszlám köztársaságot.
Perszepolisz romjaitól nem messze van a négy nagy király csontjait őrző Nasq-e Rostam. Dáriusz és Xerxész feltételezett sziklasírjával szemben egy titokzatos, ajtó nélküli épület áll, talán egykor könyvtár lehetett, ahol az Avesztát és más szent szövegeket őrizték. Az ösvényen kicsit tovább haladva harci jeleneteket ábrázoló domborművek vannak. Eddigre már az idegenvezetőnk nagyon elpilledt, úgyhogy lassan visszahajtottunk Shirázba.
Ki gondolná, hogy a sivatagos vidékeiről ismert Rajastanban egy olyan várost találunk, ami a tavak köré épült, cikornyás palotákkal szegélyezett zegzugos utcácskáiról, apró szigeteken álló szállodáiról és csatornák fölött átívelő hídjairól nevezetes? Udaipur pedig ilyen hely. A nem is annyira túlzó marketing szöveg szerint ez "India legromantikusabb városa". Hangulatát tekintve arisztokratikus, érződik, hogy az indiai elit tagjai közül sokaknak van itt puccos nyaralója. James Bond is járt itt '83-ban, az Octopussy c. film kapcsán, miről a bizonyítékot minden este rituális rendszerességgel levetítik a legtöbb hotelben. Hogy Nektek se legyen jobb, mint nekem, itt van az előzetese:
Azt hiszem, mindenkori utazásaim legjobb ár-érték arányú szállásában laktam a Kumbha Palace szálló tetőteraszán, egy kicsi, de napfényes kamrában. A szomszédban lévő mogul erőd a impozáns darab, sajnos én pont akkor látogattam, amikor tömve volt indiai turistákkal, ezért csak araszolva lehetett haladni. Az esti hang és fényjáték minden este jól látható és hallható volt a szobámból.
Összeismerkedtem egy furcsa utazópárossal: Chawn a malajziai videótékékás lottómilliomos (szerintem :), akit Goán elegánsan megszabadítottak minden értékétől, és Masa a japán bélpoklos, aki nem beszél angolul, de vigyorogva zabál fel mindent, ami az útjába kerül. Velük úton-útfélen összefutottam a legváratlanabb pillanatokban szerte Indiában.
A szállásomhoz közel lévő Jagdish templom útba esett a belváros felé, de azon kívül, hogy egy díszesen faragott kis hindu templom, annyira nem hozott lázba. A Bagore Ki Haveli palota, ami a korabeli berendezésével a mogul időket eleveníti meg, már sokkal érdekesebb volt. Az alagsori miniatűra kiállításra betévedve arcul csapott a felismerés, hogy egy magyar festőnő - Hummel Rozália - műveit látom lógni a falakon, magyar nyelvű leírásokkal. Főleg a Ramayanához, az indiaiak egyik legfontosabb mítoszához kötődő képei voltak kiállítva. Este radzsasztáni táncelőadások vannak itt, amit remek szórakozás volt megnézni. Volt tüzes köcsöggel a fejen táncolás, testre kötözött cintányérokat villámgyorsan ütögetés, tíz (!) köcsöggel a fejen földre lefekvés és felállás, marionett előadás meg még egy csomó képtelen tánc.
A párás, fülledt levegő nagyon kedvez a burjánzó növényzetnek, így páratlanul gazdag a város flórája. Az egyik napon ellátogattam a Fateh Sagar tóhoz, ahol olyan sziget-park van, amit csak csónakkal lehet megközelíteni. Tele van pálmákkal, pagodákkal meg mókusokkal, nagyon békés hely. Találtam egy másik parkot is, ez a csábító "Szüzek Kertje" nevet kapta (Sahelyon Ki Bari), és még a shirázi perzsa kerteket is kenterbe verte szépségben.
Az itt eltöltött három nap alatt arra jutottam, hogy vagy Udaipurban találták fel a naplementét, vagy legalábbis itt fejlesztették tökélyre. Ha egy hétig lettem volna a városban, akkor sem tudom kimeríteni a naplemente nézős lehetőségeket. Egyik napon hegyi kilátóra mentem felvonóval, máskor sétahajóztam, megint máskor pedig a folyóparton sétálgattam. A látvánnyal nem nagyon lehet betelni. A sötét tótükör fölött arany és ezüst színnel megvilágított sziget-kastélyok, az erőd széles épülete és számos kisebb palota tündérmesébe illő hangulatot teremtett.
Ha Indiából ki kéne választanom egy várost, ahová szívesen mennék vissza, az majdnem biztos,hogy Udaipur lenne.
