Mumbay-ben – illetve régi nevén Bombay-ben – bollywood-i filmet nézni még a terroristatámadások ellenére is nagy élmény. Hiszen kevés olyan hely van a világon, ahol egy akció-thrillerként beharangozott film hemzseg a vidám táncjelentektől, vagy ahol élő filmszínészeknek templomot szentelnek, és imádkoznak hozzájuk. Arra is ritkán akad példa máshol, hogy a közönségnek tetsző jeleneteket a mozigépész visszatekerje, és újból lejátssza. Mindezek – és még sok egyéb furcsaság – Indiában a filmes kultúra mindennapos részei.
Bár India számos vidékén készítenek filmeket, mégis Mumbay az indiai mozgókép gyártás zászlóshajója. Bollywood-ban évente körülbelül ezer filmalkotást mutatnak be, amelyek az indiai ízlésvilághoz igazodva milliókat csábítanak a mozikba az összes társadalmi és korosztályból. Hogy igazodjanak a szélsőségesen vegyes közönség igényeihez, a bollywood-i filmipar kifejlesztette az ún. „masala-movie” (fűszerkeverék-mozi) koncepcióját, így egy filmen belül megtalálhatóak a vígjátékok, romantikus filmek, akciófilmek és egyéb műfajok ismertetőjegyei. Így fordulhat elő, hogy egy véres, John McClane legrosszabb napjait idéző leszámolás után a főszereplő Pierre Richard-ot megszégyenítő módon szerencsétlenkedik. Természetesen minden filmben megtalálhatóak a nyugati ember által félve csodált musicalelemek is, mert ezek nélkül eladhatatlan egy valamire való bollywood-i film. Ezt úgy kell elképzelni, mint operaelőadáson az áriát, amikor a legváratlanabb pillanatokban megáll a történet folyása, hogy egy helyzet hangulatát táncos dalbetéttel érzékeltesse a lánglelkű rendező. A filmben elhangzó dalok legalább annyira meghatározzák a film fogadtatását, mint a cselekmény, mert ha a zene nem elég fülbemászó vagy a koreográfia unalmas, akkor a filmet semmi sem menti meg a bukástól. Ilyen igények mellett kevesbé hangsúlyos a sztori a filmekben, és a szereplők jelleme is meglehetősen fekete-fehéren van ábrázolva, hogy a történetet és a szereplők motivációit az egyszerű munkásember is megértse. Így főszereplő mindig jóságos, szép és szenvedélyes, míg az elmaradhatatlan főgonosz sokszor velejéig romlott bűnöző, aki korrupt és jól láthatóan büdös a szája is.
Az ábrázolt jellemek egyszerűsége abból is fakad, hogy még a nagy költségvetésű filmekben is bevett gyakorlat a mellékszerepekre teljesen amatőr statisztákat alkalmazni. Valamilyen rejtélyes okból nyugati turistákat is szokás szerepeltetni. Egy helyi tévhit szerint attól jobb lesz a film... Ezeket a turistákat Mumbay belvárosában toborozzák a szemfüles stábosok.
Talán legegyszerűbb lenne a bollywood-i film és a nyugati társai közti különbségeket egy mindkét kultúrkörben feldolgozott témával érzékeltetni. Az egyik legutóbbi ilyen blockbuster a színész ikon Amir Khan főszereplésével készült Ghajini , ami egy 2005-ös, azonos című tamil alkotás hindi remake-je. Ne essünk kétségbe, ha ez nem mond semmit, mert a tamil eredeti Christopher Nolan 2000-ben bemutatott "Memento" c. filmje alapján készült, néhány lényeges változtatással vagy inkább egyszerűsítéssel. A sztori dióhéjban: rövidtávú memóriazavarban szenvedő főhős, Shanjay bosszút akar állni halott barátnője (Kalpana) gyilkosain. A hős hendikeppes kiinduló helyzetét önmagára tetovált üzenetekkel, polaroid felvételekkel és szénné gyúrt testtel próbálja kompenzálni. De hogy jönnek ebbe a sötét, bosszútól és vértől csöpögő thrillerbe a vidám táncjelenetek, amelyek az indiai filmek de facto tartozékai? Természetesen egy pofonegyszerű csavarral, nevezetesen, hogy a történet több mint fele a múltban játszódik, amikor Sanjay még az átlagos milliárdos-hírességek unalmas életét élte, Kalpana pedig szárnyait bontogatta reklámszínésznőként. A filmnek ez a fele minden kétséget kizáróan romantikus vígjáték, a szokásos mi-tudjuk-de-ő-nem-tudja helyzetekkel. Ez egészen addig tart, amíg a szépséges főszereplőnő nem keresztezi a gyermekszerv-kereskedő (!) főgonosz útját, aki ezért egyszerűen halálra veri őt egy vasdarabbal. Persze a férfi főhős is kap egy velőtrázó ütést, amitől aztán kialakul sajátos neuro-pszichológiai állapota. Innen a film – a Nolan- féle eredetitől eltérően – mindenféle jelentősebb csavar nélkül jut el a véresen egyszerű végkifejletig. A történetben található tátongó logikai lyukakat a forgatókönyvíró-rendező A.R. Murugadoss nem nagyon igyekezett betömködni, inkább csak próbálta elterelni róluk a figyelmet a mozgalmas és látványos táncjelenetekkel. Egy bollywood-i film könnyen elbukhat azon, ha a közönségnek nem tetszenek a betétdalok, de a Ghajini ebben is biztosra ment, mert a dalok már a film bemutatása előtt slágerré váltak.
Az indiaiak imádnak mozizni, és azt jó szokásuk szerint nem csinálják fél szívvel. Valóságos népünnepély minden egyes ezüst gyöngyvászon előtt eltöltött alkalom. Mivel gyakorlatilag itt minden film masala, ezért az egész család együtt megy moziba kisgyerekestől, nagypapástól. A filmek hossza bár a legendákkal ellentétben nem éri el a sátántangói mértéket (átlagosan három óra) természetesen csak szünettel viselhető el. A film alatt folyamatos a mászkálás, beszélgetés, evés-ivás, telefonálás, és hangos véleménnyilvánítás. Ha például egy fürdőruhás lányt mutat a kamera, a közönség székéből felpattanva éljenez, és a nagyérdemű óhajának meghajolva a mozigépész készségesen visszajátssza a jelenetet egyszer, kétszer de akár háromszor is. A meztelenség és a szexualitás ugyanis Indiában tabutéma a vásznon és az életben is - hála a mogul hódítók szigorú erkölcseinek - ezért a bikinis nő az ábrázolható erotika maximuma. Állítólag a déli országrészen még ennél is lelkesebbek a nézők. Például néha megdobálják a vásznon megjelenő rosszarcúakat, vagy bedobnak egy kést a fegyver nélkül maradt főhősnek... Jellemzően Tamil Nadu-ban történnek hasonlók, ahol egy Rajnikanth nevű színésznek még tempomot is emeltek. De tulajdonképpen ez nem is egyedülálló jelenség Indiában, hiszen több színésznőnek és közéleti személyiségnek szenteltek már templomot.
A filmekre jegyet vásárolni nem mindig egyszerű, mert jegyelővétel a legtöbb moziban nincs, így egy-egy régen várt filmalkotás premierjén pénztárnyitáskor irdatlan sorok kígyóznak. A jegyárak 60-tól (kb. 260 Ft) 250 rúpiáig (kb. 1100 Ft) változnak mozi és hely függvényében, tehát egy multiplex mozijegy nem sokkal kerül kevesebbe, mint nálunk. A nehézkes jegyvásárlásból kifolyólag virágzik a feketepiac, ahol négy-ötszörös áron cserél gazdát egy-egy jegy. Az ebből származó bevételek pedig nagyobbrészt a filmiparhoz számtalan szálon kötődő maffiához vándorolnak.
A bollywood-i filmek piaca túlnyúlik az indiai szubkontinens határain, köszönhetően a szomszédos országok – Banglades, Pakisztán, Afganisztán, Sri Lanka, Nepál – hasonló filmes igényeinek. Emellett számos távolabbi országban élnek jelentős indiai kolóniák – USA, Nagy-Britannia, Indonézia, az Öböl-országok – amelyek tagjai a filmeken keresztül is igyekeznek kapcsolatban maradni hazájukkal.
Bizony sok külföldinek kínszenvedés végigülni egy bollywood-i filmet, de képzeljük el azt, hogy a több millió indiai minket, nyugatiakat nem ért meg, mert hogy is bírunk mi megnézni egy filmet, amiben még táncbetétek sincsenek? Az indiai habitus nem tud olyen száraz eleségen kérődzni, mint a nyugati film, kell neki a románc és a misztikum, akkor is ha akciófilmet néz. És talán ez a minden akadékoskodáson átgázoló lendület az indiai filmgyártás legnagyobb erőssége. Olyan, a naív lelkesedésből származó alkotói őserő érezhető ugyanis ezeken a filmeken, amit a nyugati világ a '80-as évek óta nem tapasztal. És az indiai film nyilván erre a nemzeti lelkiállapotra reflektál csiricsáré, kedvesen amatőr látványvilágával és szenvedélyes de egyszerű történeteivel, amik végül bárgyú mosolyt varázsolnak a néző arcára.
.jpg)
Ez nagyon megható volt :)
2009.01.03
