...42 órás buszozás után Isztanbulból. Ahogy lekászálódtam a buszról, legalább 30 taxisofőr támadott le, kiabáltak, taszigálták egymást. A shirázi srác, aki a buszon egyedüliként tudott angolul, az egyikről azt mondta, hogy megbízható, menjek azzal. "Mit nekem taxi!", mondtam "Há itt van a metró egy köpésre". Térképem is volt, meg is akartam nézni a várost, szóval elindultam gyalog. Hát azt a köpést benéztem. Olyan a Lonely Planet térképe, hogy 2km-es rajta a lépték. Nem baj, úgy voltam vele, hogy legalább megmozgatom egy kicsit a lábaimat, úgyis ültem 2 napig!
Aztán tettem pár lépést és megdermedtem.
Sokk! Kultúrsokk! "Mi ez itt, ez a káosz?" Autók ezrei tolongtak az utakon, össze vissza. Azt hittem az isztanbuli közlekedési morál überelhetetlen, pedig az semmi ehhez képest! Az autók nagyrésze helyi gyártmány, Paykan ami fülsüketítően zajos, szakadt és bűzös kipufogógázt gázt okád a hátsójából. Az utak, járdák MINDENHOL feltúrva, felhőkben kavarog a por. Az úton átkelni életveszélyes, akkor is, ha zebra van, akkor is ha az autóknak piros. Állandóan tülkölnek, egymással ordibálnak a sofőrök, és ez még csak a hátterét képezi az összevisszaságnak, amit a jobbról balról száguldozó motorosok tesznek teljessé. Már az is szerencse, hogy túléltem az első órákat, de azt már nem értem, hogy a francba nem gázoltak halálra napokon, heteken keresztül...?
Szóval mire elértem az első beazonosítható tereptárgyat (Borj-e Azadi) ami egy futurisztikus kinézetű torony, már kellően be voltam szarva, de vitt a lendület mint öngyilkost a gravitáció... Elvergődtem a metróig, ami kultúrált, csak azt utáltam, hogy az emberek egyszerre akarnak fel és le szállni, ami persze nagy lökdösődést és sokkal hosszabb fel-leszállási időt okoz. Ok. Elértem az Imam Khomeini (mi más... :) térre, ahol kezdésnek becéloztam a Nemzeti Múzeumot. Odafelé menet láttam, hogy a kerítésekre perzsa és angol nyelvű Korán idézetek olvashatóak gondolatébresztőként.
A Nemzeti Múzeum nem túl nagy, de számos érdekes kiállítási tárgyuk van, sok közülük Persepolisból, a Perzsa birodalom néhai ceremoniális fővárosából, mivel ott is jártam, arról itt felesleges írni. Vettem pár képeslapot, majd egy parkban suttyomban almát ettem, Ramadán volt ugyanis és ilyenkor nappal nem illik enni-inni-dohányozni, pláne köztéren.
Kicsit átrendezem a táskáim tartalmát, a legfontosabb dokumentumokat a ruha alatt viselhető övtáskába tettem, majd elindultam a bazárhoz pénzt váltani. Bonyolultabb volt, mint gondoltam, de végül sikerült beváltanom 40 dollárt, ami közel négyszázezer riált ért. Újdonsült gazdagságomtól megrészegülve indultam tovább, éreztem, ennyi pénzzel én vagyok az élet császára :)
Az Azadi tér felé vettem az irányt, csak úgy gyalog, de éreztem, hogy ennél most ki kéne találnom valami okosabbat. Leparkolt mellettem egy motoros, valahogy tudtomra adta, hogy elvisz, csupa szívjóságból. Azt activityztem neki: "Haver, látod a hátamon azt a húsz kilós hátizsákot?" Azt mondja: "Nem probléma, pattanj fel!".
Vannak az életben olyan döntések, amikről utólag nem is tudjuk elképzelni, hogy hogyan hozhattuk meg őket. Na ez is egy ilyen volt. Én a második percben leszámoltam az életemmel, utána már élveztem minden pillanatot. Olyan közel száguldottunk a kocsikhoz, hogy be kellett húznom néha a térdemet. A hátizsák és a gyorsulás együtt húztak hátra, azt hittem, hanyatt esek és szétloccsan a fejem az aszfalton...
Nemtudom hogyan, de odaértünk épségben. Kérdeztem mennyi. Azt mondta nem tesz semmit. HA! Ez a híres perzsa udvariasság, a T'arof (erről még Esfahan kapcsán lesz szó) engem nem versz át, olvastam a Lonely Planetben na mennyi? Százezer. MIAFASZ? Százezer. Hosszas alkudozás után megállapodtunk a teljesen irreális negyvenezerben... Konklúzió: a teheráni motoros taxi maximum extrémsportnak jó, hülye turistáknak. A kocsihoz képest az ár így volt kb. tízszeres.
Igeidőváltás!
Nagy dirrel-durral vonulok az utcán, kelek át az zebrán. Persze nekem zöld, persze a forgalom ugyanúgy halad, mintha mindenkinek zöld lenne. Egy barom motoros nekemjön oldalról. A barom belémakadt. HÉ!! Ez viszi az övtáskámat! Pár tétova lépést tudok csak tenni a motoros tolvaj felé, aki már méterekkel tőlem száguld a levágott övtáskámmal. Köpni nyelni nem tudtok erre odajön egy idősebb úr, és tökéletes angolsággal elmondja, hogy mennyire sajnálja, hogy ez történt, és ha megengedem, segít nekem. Felhívja Amirt, akit a coucsurfing-ről ismertem meg, ismerteti a szituációt, megkérdezi a címét és felírja egy papírra. Leint egy taxit, odaadja a sofőrnek, kifizeti (!) a fuvardíjat előre. Én meg csak kapkodom a fejem, hogy akkor ez a helyzet most szar, vagy nem jó?
A taxis egy állat volt. Tülkölt, ordibált, rárántotta a kormányt egy vén paykanra és úgy száguldott, mintha üldöznének. Legalább egy órán át vitt, csak vitt. Már autópályákon jártunk a semmi közepén, de ő csak tülkölt, tekerte a kormányt őrjöngve, taposta a gázt mintha George W. feje lenne. A kocsi hangszórójából valami elcseszett iráni popzene üvöltött. Aztán megérkeztünk valami kültelki lakótelep külső csücskének a szélső házaihoz.
Sokan kérdezik, hogy mikor voltam az utazás alatt legjobban beszarva. Hát talán akkor. Egy tök idegen országban, nulla perzsa nyelvismerettel az isten háta mögött, helyi pénz nélkül, egy olyan emberhez érkeztem, akiről alig tudtam valamit. Lassan már az este is közeledett, én meg ott áltam tök egyedül egy építkezés közepén. Ott álltam és elgondolkodtam, hogy vajon most mi a franc legyen, erre kinyílt egy ajtó, és egy feketébe öltözött idősebbnek tűnő nő jött ki rajta. Jó helyre hozott az a gorilla, Amir anyja jött ki. Bekísért a házba, ahol találkoztam a családdal: Hamid az öcs, Zahara a húg, Ali az apa. Angolul senki nem nagyon beszélt, de nagyon kedvesek és érdeklődőek voltak. Később Amir is beállított egy algériai származású franciával, akinek az akcentusa a legviccesebb volt, amit valaha hallottam. Este valami parkot néztünk meg, és meglátogattuk Amir nagynénjét, aki angoltanárnő. Hű, de irdatlanul hosszú nap volt ez!!
Ja igen, az ellopott övtáskában szerencsére nem volt semmi pótolhatatlan, csak a váltott pénz, pár praktikus használati cucc meg egy régi pendrive. RIP!
(2008.10.20)
