Rossz szokás szerint megint reggel 5 előtt gördült be a buszom az állomásra, hogy a csípős sivatagi hajnaltól vacogva, félálomban kóvályogjak be a belvárosba. Először benéztem a korán nyitó kortárs művészeti múzeumba, ahol meglepően jól felépített kiállítás fogadott. Elbeszélgettem a múzeum igazgatójával, aki megengedte, hogy délutánig ott tartsam az irdatlan hátizsákomat, így megkönnyebbülve indultam tovább.

    Kermán legfontosabb látványosságai a jókora területet elfoglaló bazár körzetébe koncentrálódnak, ami már időtlen idők óta áll, hála a fontos kereskedelmi útvonalnak, ami Iránt Közép és Dél-Ázsiával köti össze.

    Kipróbáltam a messzeföldön híres bazár alatti kifőzdét, ahol megkóstoltam az iráni "gulyást", a dizit (ok, birkából készült, és tök máshogy, de tényleg emlékeztetett a gulyásra!). Ami ahhoz képest hogy a szegények étele, baromi finom! Ennek a kőtálban érkező specialitásnak fogyasztási módja nagyban különbözik a távoli magyar rokonáétól: a levet egy tál előre összetépkedett kovásztalan kenyérre (naan) öntjük, és megesszük. Ezután a megmaradt húst, főtt zöldségeket és a felszolgált zsírdarabot egy fémből készült, vécépumpára túlságosan is emlékeztető eszközzel péppé zúzzuk, majd naan-nal és friss fűszernövényekkel fogyasztjuk. Egy teheráni barátom viccelődött azzal, hogy szerinte a tehenek után a perzsák eszik a legtöbb nyers füvet  a világon:) . Lehet, de jó szokás!

    Találtam a bazárban egy gyönyörűen felújított törökfürdő múzeumot, ahol Quadzsar korabeli ruhákba bújtatott viaszfigurák és használati tárgyak segítenek átérezni a hangulatot. Nem messze innen a saját bőrünkön is megtapasztalhatjuk a perzsa fürdőkultúrát, nekem sajnos erre nem volt időm. Egy másik fürdőt viszont mágikus hangulatú teaházzá alakítottak át, ahol gyakran szól tradicionális élőzene is. Ebből itt egy kis ízelítő (az előadóról Shejarianról még írok később):

 

 

 

    A bazár egyik legemblematikusabb portékája a kermáni szőnyeg, ami még a perzsa szőnyegek között is unikumnak számít. Különlegessége, hogy minél többet használják, annál puhább és szebb lesz. Ha emberre mondják, hogy olyan, mint egy kermáni szőnyeg, az hatalmas dícséret, és nem úgy kell érteni, hogy minél többen mennek végig rajta, annál puhányabb lesz :).

    Éppen a répalében felszolgált sáfrányos fagyimat (amilyen hülyén hangzik, olyan finom!) szopogattam, amikor megszólított egy férfi, akit Alinak hívtak. Ali a nap hátralevő részében idegenvezetőmmé szegődött, és szép lassan elmesélte az egész életét, ami egy kicsit árnyalta a bennem élő képet Iránról, amit én földi paradicsomnak éreztem. Ali félig baluchi származása miatt már születésétől fogva persona non gratának minősült Iránban. Az iraki-iráni háború alatt békejogi aktivista volt, ezért többször megjárta a börtönt. Egyszer már azt hitte, végleg sikerül otthagynia a számára oly sok szenvedést hozó perzsa szülőföldjét, és svájcba költözött, ahol elvett feleségül egy súlyosan személyiségzavaros nőt (ez nyilván később derült ki), akitől nyolc év után elvált. Valahogyan visszakerült Iránba, ahol azóta nem kap munkát , pedig az angolon kívül németül és svájci dialektusban is tökéletesen beszél. Folyamatos rettegésben él, mert időközben kitért muszlim hitéből, ami a sarija szerint halálos bűnnek minősül. Ha ezt valaki megtudná, büntetlenül megölhetné, mint törvényen kívülit. Ali minden erejével azon van, hogy elhagyhassa az országot, és ezzel sajnos nincs egyedül. A fiatalok milliói vándorolnak ki évente az iszlám köztársaságból, hogy kötetlenebb életet élhessenek. 

 

        Kermánban van még egy gyönyörő könyvtár, és a közelében van egy furcsa alakú, középkori jégtároló, amit futólag megnéztünk Alival. A kermáni Jameh mecset abban különbözik leginkább a többitől Iránban, hogy üvegfallal zárt belső kerengője van. Erre állítólag a sivatag közelsége ellenére hűvös időjárás miatt van szükség.

    Ali segítségével eljutottam a zoroasztriánus tűztempomba is. A zöld kapun csak egy faravahar (Zoroaszter követőinek szimbóluma) jelezte, hogy a zárt udvarban egy ősi vallás szentélye található. A kapu mögötti belső kertből múzeum, közösségi terem, és maga az apró tűztemplom nyílik. Ahura Mazda templomába csak fejfedőben szabad belépni. Egy üveglap mögött látszik az állítólag több száz (ezer?) éve égő örökláng, amit különleges fával táplál az erre felszentelt személy. A falakon festmények, és az Avesztából származó idézetek lógnak. A közhiedelemmel ellentétben nem maga a tűz az imádat tárgya, hanem az isteni fényesség, amit jelképez. A múzeumban a vallásról sajnos nem tudtam meg többet, azért érdekes volt az a néhány tárgy, ami itt össze van gyűjtve. Az iráni valláspolitika a zoroasztrianizmust nem támogatja, de eltűri. A muszlimok elismerik Zoroasztert és jónak tartják vallását, de azt az iszlámhoz képest befejezetlennek és tökéletlennek tartják (így vannak a kereszténységgel és a júdaizmussal is).

 

    Az estét egy couchsurfinges családnál töltöttem, akik nagyon belopták magukat a szívembe. Nagyon modern gondolkodású és szeretetteljes emberek voltak. Érdekes, hogy ők voltak a második olyan család, akikkel találkoztam Iránban akik elsőfokú unokatestvérként házasodtak össze. Később megtudtam, hogy a muszlim kultúrában ez gyakori, mert a próféta lánya, Fatima is unokatestvéréhez (Alihoz) ment feleségül. Lehet, hogy azért ebben nem jó ötlet követni a hagyományt: mindkét családban volt egy-egy kisfiú, aki nekem  nagyon furcsának tűnt, egyikük kifejezetten Down kórosnak hatott... 

    Vendéglátóm, Reza elmesélte, hogy délkelet irán - ahol Kermán is található - a legszegényebb vidékek közé tartozik, ezért fokozottan érvényesek rá az Iránt érintő szociális problémák. Bár az utcákon nem látni, állítólag sok a drogfüggő, akik az afganisztán felől érkező heroin rabjai. Érdekesség, hogy a heroint gyakran "posta-tevék" púpjába varrva csempészik át a határon. 

    Következő nap sajnálkozva vonatoztam tovább Yázd felé, mert sok mindent megnéztem volna még Kermánban.